Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Meine
Damen und Herren! Az élet porondja. Itt ma este bármi megtörténhet. Tűzzsonglőrök
és légtornászok, kardnyelő és erőemelő, bohócok, oroszlánidomár, bűvész,
akrobaták, és a halálugrás. Holowatz 1 és Holowatz 2. Játszuk a szerepeinket.
Megszólal a nagyzenekar, és elkezdődik a produkció. https://www.youtube.com/watch?v=jIoKv_9VSeg
Miért nem lehet, hogy ugyanígy
fogjuk fel az életet? Mint egy élmény színházat, ahol engedjük, hogy
megtörténjenek velünk a dolgok. Az élet. Hogy merjük élni a szerepeinket,
persze azonosulás nélkül, de nagy szenvedéllyel, beleéléssel, profi módon,
hévvel. Hisz ez a földi leszületésünk Isteni tervének a célja: a Teremtő tapasztalatokhoz
szeretne jutni általunk. Akkor dobjuk be magunkat! Ne csak fél gőzzel, mert akkor
nem lesz világszám és nem szól a vastaps az előadás végén. Nincs extázis. Nincs
katarzis. Nincs hatás. Akkor minek?
A műsorszámok jönnek egymás után.
Ha nem ragadunk bele egy szerepbe, akkor egyik élmény jön a másik után. Ja,
közben borzongás, talán csetlés botlás is, de utána megint jön valami más.
Lélegzetelállító mutatványok. Adjunk teret az Isteninek. Egyetlen dolgunk a
kiüresedés, hogy befogadjuk a következő élményt. Ilyen értelemben a történések
nem is fontosak, üljünk le a nézőtérre is, és csak szemléljük ami jön, tátott
szájjal, rácsodálkozva az életre. Szavak nélkül, mert azok csak eltávolítanak a
valódi eseményektől. Ne definiáljunk és ne címkézzünk előadás alatt, lehet hogy az elképzeléseinkkel van a baj. De
ha rájövünk nézőként hogy mikor mi követi egymást a műsortervben, és nem
akarjuk állandóan megváltoztatni, és merünk együtt élni azzal, akkor még elég
élvezetes is lehet az egész. Helyezkedjünk bele a történésekbe! Ne érdekeljen –
engedjük, hogy jöjjön bármi, legyen bárhogy.
A szerepeid mögött viszont ott az
igazi lényed. Amit ugyan nehéz meglátni a sok smink, és festék alatt, de ő vagy
Te. Nem a ruhánk, nem az amit életünk során anyagi, fizikai szinten
összekaparunk, nem a felbukkanó és eltűnő érzelmeink, gondolataink - amivel
olyan gyorsan szeretjük magunkat azonosítani. Nem a mások által elvárt és
előszeretettel hangoztatott vélemény vagyok! És még csak nem is az anyánk, és apánk,
gyerekünk, párunk vagy munkánk! Persze, elvakít a reflektor, hangos a zene,
remeg olykor a térdünk. Kell a kapaszkodó, hogy ki is vagyok én, de lehet hogy
rossz helyen keressük? Fontos ilyen szinten hogy ki vagyok? Én vagyok a bohóc?
Igen, épp akkor, abban a pillanatban, de ezzel nem fogalmaztuk meg a lényeget.
Hisz ami eltűnik és nem állandó az nem lehetek Én. Ezzel a lényegről terelődik
el a hangsúly.
Akkor mikor bukkan fel az aki
vagyok? Minden pillanatban ott van, nem kell megtalálni magunkat, csak a
fókuszt áthelyezni a múlandóról az állandóra. Csiribi csiribá, semmi
bűvésztrükk. Olyan egyszerű az egész. Telítődtünk a sok élménnyel, szinte
rákattantunk, mint egy drogos a cuccra, hogy mindig történjen valami. Szeretjük
magunkat azonosítani a testünk és elménk működésével, és nem vesszük észre,
hogy ebből van a sok szenvedés, pofára esés. Ha középről néznénk, és nem
ragadnánk bele egy szerepünkbe, gondolatunkba, elképzelésünkbe - amit persze
meg kell élnünk, de csak a figyelő szemszögéből, nem az elszenvedő Én oldaláról-
akkor nem érintene minket meg semmi, bármi történhetne velünk. Lehet hogy a
végén még azt mondanánk, hogy ez gyönyörű és könnyű? Igen. Mert nincs annál
szebb, mint rájönni és megélni, hogy tökéletesek vagyunk, Egyek a
világmindenséggel. Akkor hogy mondhatunk nemet bármire is? Magunkat és a
Teremtőt is megtagadva ezzel. Ennek mindig bukta a vége. És ennek a
különállásnak, elhatárolódásnak az ellentéte a mindenre igen-t mondás, ami
egyenlő a szeretettel- az energiák így blokkok nélkül áramolhatnak, könnyen,
fennakadás nélkül. Így megéljük a világ teljességét, dualitását, hisz nem
lehetek én csak ’jó’ vagy csak ’rossz’. Senki és semmi nem jó és nem rossz,
csak VAN. Létezik. Él. És ma este, hölgyeim és uraim minden lehetséges. Kérem.
foglalják el helyüket, kezdődjék a műsor!
